Egy végtelenül szomorú történet arról, mennyire pénzközpontúvá vált a világunk...

A blog bevezetőjében írom, hogy "Nem fontos, hogy ki vagyok. Az a fontos, amit mondok, és persze az, hogy ezzel hiteles vagyok-e a Számodra."

Nem véletlen, hogy nem fedem fel a kilétemet. Mert az, amilyen bizalmas dolgokat leírok ebben a blogban az életem nyomorairól, meg arról, hogy miért kényszerültem a HYIP-okkal foglalkozni, az alapján nem akarom, hogy mindez bélyegként rám ragadjon.

Így a blogban név nélkül szabad vagyok: a valódi arcom mutathatom magánszemélyként és nem is szeretném, hogy mindez beszivárogjon a munkámba és hiteltelenítsen, hiszen... pénzügyekkel foglalkozom a munkámban is, ráadásul közgazdász a végzettségem, szóval isten se mosná le rólam, hogy mennyire nem vagyok hiteles a munkámban egy ilyen zűrös anyagi háttérrel.

Pedig szerintem bárkivel előfordulhat, hogy nehéz anyagi időszak jön az életébe, sőt sokan egész életüket így élik le. Ez a blog pedig pont arról szól ugye, hogy próbálok kijönni ebből a kátyúból, mely már a napi megélhetésemet is veszélyezteti.

Jöjjön most egy igaz történet az én életemből, mely ismét csak rádöbbentett arra, hogy a pénz mára mennyire mindenhatóvá vált.

2016. július 18-án hétfőn délután elhunyt a párom édesanyja. Bár áttétes tüdődaganata volt már fél éve, de a rákkal szemben volt esélye. Egy ettől független epekő eltávolító beavatkozás okozta a halálát, ahol szerintem nem jól mérték fel a beavatkozás súlyát, és hasnyálmirigy gyulladást okoztak neki, ráadásul még orvosi műhibát is vétettek azzal, hogy véletlenül átvágták a bélfalát. Múlt hét elején még a saját lábán járt, a múlt szerdai beavatkozást követően viszont 5 nap múlva meghalt.

Isten nyugosztalja.

Amiért ezt a történetet leírom, az természetesen a pénzről szól. Amikor négyen (én, a párom, az elhunyt anyuka testvére és az ő lánya, tehát a szűk család) mentünk be a kórházba a halál utáni napon, akkor már szóba került a pénz, hiába nem volt 24 órája sem halott a párom édesanyja. Anyuka testvére felemlegette, hogy egész életében annyit nélkülözött már, hogy ha tehetné, ő már csak olyan pasit választana, akinek pénze van. Rákontrázott a lánya, akinek a férje mintegy másfél milliót keres havonta, ezért ő nem is dolgozik, hogy igen, a pénz mennyire számít, és ha nem keresne ilyen jól a férje, akkor ő elmenne takarítani, csak azért, hogy a kislányuk lovagolhasson és egyéb élményekben részesülhessen.

De ez még nem kapcsolódott szorosan az ügyhöz, gondoltam, csak beszélgetnek.

Hanem amikor a halál utáni orvosi konzultációról a kórházból kifelé jöttünk, már a kórházi lépcsőn lefelé jövet visszafordult anyuka testvére, és váratlanul nyomatékosan kijelentette, hogy most azonnal kell a temetésre pénzt szerezni, ő tudja, hiszen 6 éve temette el az ő édesanyját.

Mivel a párom anyukája teljesen váratlanul halt meg, a ráktól függetlenül, ráadásul a párom minden pénzét az anyukája ápolására költötte, sőt már fizetés nélküli szabadságokat vett ki a munkahelyén az anyja ápolása miatt, ezért tudni lehetett, hogy nincs pénze. Gyorsan célkeresztbe kerültem, pedig a párom nem a feleségem, csak a menyasszonyom. Épp azért nem házasodtunk még meg, mert nem voltak adottak a körülmények egy összeköltözéshez. Az anyagi helyzetemről persze tudott a család és kisvártatva azt is megtudtam, hogy pénz nélkül semminek sem tartanak.

Nyilván anyuka testvére lányát, a jól kereső férj feleségét kérdeztem először, hogy nem tudnának-e kölcsön adni. Visszakérdezett: mi a garancia arra, hogy visszaadom a pénzt?

Köpni-nyelni nem tudtam. Az ő családjukba történt halálesethez kérek tőlük pénzt (életemben először), nem magamnak. Azt válaszoltam, hogy az a garancia, hogy én megígérem, hogy visszaadom. Később vált számomra világossá, hogy ők azokból a hírekből ítéltek, amiket a párom jószándékúan mondott az anyagi helyzetemről/helyzetünkről nekik, mert tőlem közvetlenül ezt sosem kérdezték.

A kocsiban hazafelé tartva fellángolt a vita még jobban. Kérdőre vontak, hogy mikorra tudok pénzt szerezni. Én persze, aki a számlái, adói befizetésével is küzd, azt válaszoltam, hogy mindent megpróbálok, de nem ígérhetek semmit, mert nem rajtam múlik. Néhány napra biztosan szükségem van.

Anyuka testvére sértődötten kikelt magából, hogy az kevés, a pénz AZONNAL KELL, ezért neki van egy kis megtakarított pénze, amit a fogára tett félre, de majd akkor ő eltemeti a testvérét. Az a családi összefogás, amiről anyuka ezen testvére hat éve szónokolt, rögtön a porba hullott, amikor a pénzről lett szó, egy olyan cél érdekében, hogy az ő családjuk halottját eltemessék.

Egyszerre voltam mérges és rendkívül szomorú. Nem értettem, hogy ezt az egészet miért nekem kéne fizetnem, főleg, hogy a családban valaki másfél milliót keres, egy másik valakinek meg van annyi félretett pénze, hogy a saját családjuk halottját eltemessék. Miért nekem kéne fizetnem, akivel a halott anyuka semmi jót nem tett azon kívül, hogy megszülte a lányát, sőt mindent bevetett, hogy az összeköltözésünket 4 éve megakadályozza, ezért 4 éve nem is láttam anyukát, 4 év után csak a halálos ágyán láttam újra vasárnap. Azon kívül a párommal nem házasodtunk meg, tehát semmilyen jogi viszony nincs köztünk, be sem kerültem még a családjukba, elvileg bármikor szakíthatnánk.

Megadtam magam és annyit mondtam, hogy akkor mondja meg a család, hogy nekem szerintük mennyivel kell hozzájárulnom a temetéshez és megszerzem azt a pénzt. Erre nem jött ugyan közvetlen válasz, de hamarosan kiderült, hogy az egészet nekem kéne fizetnem.

Hangsúlyozom, 24 órája nem halt még meg anyuka és már keményen egymásnak estünk a pénzen. Én egészen addig úgy gondoltam, hogy persze, beszállok a temetésbe néhány tízezer forinttal (ami így is megterhelő nekem, és még egyszer mondom, az elhunyt anyukához annyi közöm van, hogy a szeretett párom édesanyja), ezért alapvetően úgy gondoltam, nekik kell összedobniuk a pénzt, mert anyuka az ő halottjuk.

Nem estünk volna egymásnak, ha a váratlan halál utáni órákban azonnal a zsebemből előhúzom az akkor 300 ezer forintra becsült temetési költséget (megjegyzem a temetési vállalkozónak, a papnak, a virágosnak és a sírkövesnek, valamint a házi halotti torra előre fizetett költségekkel most járunk 450 ezer forintnál, és ez még nőhet.) Ők 20 ezer forintot vállaltak a virágokból, mondván, hogy mindenki a saját virágját/koszorúját fizesse, a többit eddig mind én fizettem ki egy barátomtól kért pénzből és egy üzleti partneremtől előre kisírt vállalkozási pénzből, amiért még meg sem dolgoztam.

De három napon belül letettem az asztalukra az addig általuk meghitelezett pénzt, pedig egy hónapot ígértem rá.

Természetesen egyből jó fiú lettem. Semmi más nem számított, csak hogy megvan a pénz és a családból senkinek sem kell állnia a temetést. Senki nem kérdezte, hogy honnan van a pénz, vagy hogy okozott-e nehézséget, vagy hogy valamennyivel beszállnának.

Nem, ez így most teljesen rendben van! Jöttem én, akiről tudják, hogy komoly anyagi gondjai vannak és természetes volt, hogy én fizetem.

Mert ez a pasi dolga. Mindegy, hogy ő kicsoda.

És amikor még nem tudta, hogy meglesz a pénz, a másfél milliót kereső férj felhívta a páromat, hogy "hallják, hogy nekik kell fizetniük a temetést, mikorra kapják vissza a pénzt és milyen módon fizetjük majd vissza?". Ismétlem, mindez az anyuka halála utáni legelső telefonbeszélgetésben egyből a páromnak lett szegezve, még csak pár hetet sem vártak vele mondjuk a temetés után, legalább tapintatból.

Persze nagy meglepetés volt a gazdag férjnél, hogy a párom kis szerencsétlennek lenézett pasija (=én) megszerezte a teljes temetési pénzt, zavarba is jött utána, amikor megtudta, csak hebegett-habogott, nem is tudott igazán mit mondani.

Amikor a családtagok a temetkezési vállalkozónál intézték a dolgokat, én kijöttem a lépcsőre és pasi létemre elsírtam magam. Megint abban rúgtak ugyanis belém, ami a leginkább fáj és kínoz már évek óta: az a kurva pénzhiány. Értem, hogy nem természetes, hogy ennyire legatyásodtam, és hogy a családjuk lányának (=a páromnak) ők egy biztos anyagi lábakon álló pasit képzeltek el, akihez a havi másfél milliós keresetű férj a minta a családban, de mit tehetek róla, ha 2011-től lefelé ment a szekér, és noha mindent megpróbáltam, mégis jelentősen eladósodtam? Előtte nekem sem ment rosszul és szentül hiszek benne, hogy ki fogok jönni a szarból, de most bizony tényleg benne vagyok, ám eközben így is mindent megtettem a szeretett páromért úgy lelkileg, mint anyagilag, így még ő tartozik nekem egy hétszámjegyű összeggel!

Persze még nem vagyok teljesen lenyugodva, mert nagyon friss még ez az egész, emésztenem kell, de két tanulságot máris levontam ebből a sztoriból:

1) mindenáron kell anyagi tartalékot képezned, ez soha, semmilyen indokkal nem kerülhető meg! Hallgass rám, kezdd el még ma, különben visszaüt!

2) a mai világ nagyon elanyagiasodott. És ez nem közhely a számomra többé: ma már tényleg csak a pénz számít. Még egy édesanya elhalálozása utáni gyász sem lehet kivétel, ismétlem: CSAK A PÉNZ SZÁMÍT! Azon keresztül néznek mindent. Olyan erényeket, mint amiket a hetvenes-nyolcvanas években (amelyekben én felnőttem), még előre helyeztek, mint pl. a szeretet, odaadás, becsületesség, tisztesség ma már csak akkor értékelnek, ha pénzed is van mellé. Ha nincs, akkor lehetsz bármilyen jószívű, segítőkész és becsületes, gyakorlatilag egy örök lúzernek fognak tekinteni és még - valószínűleg akaratlanul, de - beléd is fognak rúgni. Persze ez csak éles helyzetekben jön elő, addig mindenki a régi begyakorlott erkölcsi erényekről papol. Ha azonban eljön a pénz ideje és színt kell vallani, akkor mindez a porba hullik és kiderül róla, hogy csak máz volt. A pénzen kívül semmi nem számít.

Álljon itt emlékéül ennek a szomorú történetnek egy Gemini szám, mely pontosan arról szól, hogy pénz nélkül is van boldogság. Ma már ilyen szám abszolút nem piacképes (nem is a dallamát, sokkal inkább a szövegét tekintve!), így természetesen a hetvenes évekből hallgathatjuk meg: